12. Fejezet - A meghívás

- Meg kell etetnem a halaimat – szólaltam meg hírtelen, amint kiléptünk a kórházból. Mindenki furán, nagy szemekkel nézett rám, majd Joel felajánlotta, hogy haza kísér. Elköszöntünk a többiektől, majd a buszmegálló felé vettük az irányt, ugyanis gyalog messze lett volna a lakásom. Párperces várakozás után jött is a busz, majd kicsit több mint fél óra után megérkeztünk. Kicsit ideges voltam, ugyanis nem tudtam, hogy hagytam utoljára a lakást, úgyhogy sokat magyarázkodtam Joelnek, hogy lehet kupi lesz, esetleg szét lesznek dobálva a cuccaim, de mikor beléptünk rend fogadott. Legalábbis az előszobában.
- Oké, várj meg itt. Lehet, bent rendetlenség van – nevettem, majd besiettem a szobámba, ami úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá.  A ruháim szanaszét voltak, a földön, a széken, az ágyamon. Gyorsan megkerestem a halkaját, majd szórtam egy keveset, és már siettem is ki Joelhez.

A legjobb elfoglaltság, amit betegen eltudok képzelni, az, az, hogy a meleg, puha ágyamban fekszem, miközben nézem a hóesést. December első hetében megbetegedni eléggé szerencsés dolog, ugyanis akkor általában a karácsonyt megúszom egy apróbb náthával.
Az előbb beszéltem Joellel telefonon, azt mondta, hogy ma este megpróbál meglátogatni. Már 5 napja ígérgeti, de mindig van valami dolga, ami miatt nem tud eljönni, így hát amint leraktam a telefont felhívtam Michellet. Gyorsan megbeszéltük, hogy ma 10re átjön, és filmezünk, majd pár perc múlva álomba szenderültem.

A pólóm az izzadságtól rátapadt a testemre, a kezeim remegtek, és éreztem, hogy néhány könnycsepp száradt az arcomra. Nem emlékszem, hogy mit álmodtam, csak arra, hogy a kapucsengő ébresztett fel. Gyorsan megmostam az arcom a fürdőbe, majd beengedtem Michellet.
- Úristen, mi történt veled? – kérdezte rögtön Mich.
- Oh, nem is tudtam, hogy én vagyok Isten – nevettem a saját viccemen, majd inkább követtem Micht a konyhába.
- Csinálok forró csokit, addig mesélj – parancsolt rám Michelle, amint nekiállt elkészíteni az italt.

- Tudtam, hogy nem fog jönni – dőltem hátra a kanapén, miután megnéztük Michellel a filmet, majd nem sokkal később valaki csengetett.
- Ez biztos ő lesz – mosolygott rám Michelle bátorítóan, amint felálltam a kanapéról. Kicsit álltam még az ajtóban, nem tudtam, hogy kinyissam-e vagy sem. Már régóta nem találkoztam Joellel, ráadásul most szörnyen is nézek ki a betegség miatt. Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam az ajtót, és már készültem, hogy egy nagy lendülettel megölelem Joelt, de helyette más állt az ajtóban. Szemeztünk pár percig, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Nem mondom, hogy nem számítottam a megjelenésére, ugyanis nagyon jó barátok lettünk, de belül abban reménykedtem, hogy Joel egy kicsivel jobban törődik velem és ő fog az ajtóban állni. Éreztem, hogy kintről jön be a hideg szél, de még mindig nem mozdultam.
- Mi tart még ilyen soká… – hallottam meg magam mögött Michelle hangját. -… ig. – Nem néztem hátra, de láttam magam előtt Mich meglepődött arcát. – Szia, Brian.
- Sziasztok– köszönt Brian is. – Bemehetek? Kezdek egy kicsit fázni – nézett mosolyogva rám, majd bólintottam egyet, és elengedtem a kilincset, hogy beférjen mellettem.
- És… Miért jöttél? – kérdeztem tőle kedvesnek szánt hangom, bár kétlem, hogy sikerült, ugyanis látszott az arcán, hogy kicsit rosszul esett neki ez a kérdés.
- Gondoltam meglátogatlak. Tudod… Mert beteg vagy, és a barátoknak ilyenkor az a feladatuk, hogy meglátogassák a barátaikat – rántotta meg a vállát Syn.

- Nem hiszem el, hogy végre meggyógyultam – sóhajtottam vidám egyet, miközben leültem Joel mellé, kezemben egy vodkásüveggel. Jó érzés újra a barátaimmal lenni, szórakozni velük, és élvezni a nyüzsgést. Végig néztem a többieken, mindannyiukon látszott, hogy jól érzik magukat. Épp a WC felé tartottam, mikor megszólalt a telefonom, úgyhogy gyorsan besiettem a csöndes helyiségbe, majd felvettem a telefont.
Nagy vigyorral az arcomon visszamentem a többiekhez, izgultam, hogy mit fog Joel hozzá szólni.
- Te minek örülsz ennyire? – kérdezte meg egyből Johnny, amint leültem közéjük.
- Anyával beszéltem telefonon. Meghívott minket Karácsonyra - vigyorogtam Joelre, akin nem láttam egy mosolyt sem. – Remélem nem baj, hogy azt mondtam, hogy te is ráérsz. Tudod, anya már régóta meg akar téged ismerni, és úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom lenne – tettem a kezem a kezére. – Karácsony előtt három nappal indulnánk. Persze, ha ez neked megfelel, a repülőjegyeket még úgy se foglaltam le – szabadkoztam, bár nem tudom miért.
- Tudod, Mina, mostanában nagyon sok dolgom van. A banda, lemezek, meg ilyenek. Nem tudom, mikor érek rá – hajolt közelebb hozzám. – Még egyeztetnem kell a többiekkel, a lemez kiadóval – szorította meg a kezem.
- Persze, bocs – mosolyogtam rá. – Csak azt hittem, hogy pár napra ráérsz… - néztem le az összekulcsolt ujjainkra. Most olyan furán nézett ki, az én kezem és az övé. Mintha most látnám ezt először. Alig láthatóan megráztam a fejem és inkább elengedtem Joel kezét, hogy aztán a sajátomat tanulmányozzam. Nem tudom, mit mondhatnék, végülis most Joelnek kell lépnie. Ha nem akar jönni, én nem fogom ráerőltetni.
- Mina – hajolt át az asztalon kicsit Brian, mire felnéztem pont a szemeibe. – Tudom, hogy nem engem hívtál, de ha gondolod, én mehetek veled. Persze, ha tényleg nem akarsz menni, haver – nézett most át Joelre. Kérdőn én is rá néztem, mire Joel kissé vidáman hátba veregette Briant.
- Persze, haver, nyugodtan mehetsz. Jobb, mintha egy ideggel menne, nem igaz? – vigyorgott rám Joel.
- Persze… persze – nyögtem alig hallatóan, próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, majd arra hivatkozva, hogy ki kell mennem a mosdóba, „De hát az előbb voltál! – kiáltott utánam Joel„  kirohantam az utcára.

/rövid, remélhetőleg a következő hamarabb jön/